Hír

A Petőfi Irodalmi Múzeum (PIM) digitális kéziratok kezeléséről szóló rendezvényén múzeumi, könyvtári és levéltári szakemberek számoltak be saját tapasztalataikról, intézményi gyakorlatukról és az elektronikus kéziratok megőrzésével kapcsolatos dilemmáikról. Az egyes ülésszakokat rövid diszkusszió követte, amelynek során a közönség tagjai is feltehették kérdéseiket. A konferencián a már meghonosodott gyakorlati módszerek ismertetése mellett elméleti kérdések megvitatására is lehetőség volt.

A digitálisan létrejött kéziratok kezelésének feladata komoly kihívás elé állítja a közgyűjteményi szféra intézményeit, hiszen a múzeumok, a könyvtárak és a levéltárak eltérő mértékben ugyan, mégis egyformán érintettek az ügyben. Épp ezért nélkülözhetetlen e tekintetben az intézményközi szakmai együttműködés, az együtt gondolkodás és a tapasztalatok megosztása, ugyanis mindhárom intézménytípus célja a hosszú távú megőrzés és a hozzáférés biztosítása.

Az információcsere és a tudásmegosztás szükségességét mi sem bizonyítja jobban, mint hogy jól látható különbségek tapasztalhatók az egyes közgyűjtemények felkészültségében a digitális iratanyagok befogadását, feldolgozását és kutathatóvá tételét illetően.

Mindezek döntően az intézményi sajátosságokra, helyesebben a múzeumi, könyvtári és levéltári gyűjtemények eltérő jellegéből adódó lényeges különbségekre vezethetők vissza.

Míg a levéltárak láthatóan élen járnak e téren, ugyanis komoly infrastrukturális háttérrel, figyelemre méltó szakmai felkészültséggel fogadják a digitális kéziratokat, addig a hagyományos kézirattárak többsége még nem áll készen a szóban forgó e-dokumentumok kezelésére.

A meglévő differenciák alapvetően két dologból erednek. Az egyik az elektronikus iratképzés mennyiségi növekedése, illetve a jogalkotó erre adott válasza: a levéltárakat érintő jogszabályok rendeleti kiegészítése (34/2016. (XI. 30.) EMMI rendelet), a másik pedig a kézirattárakba kerülő iratanyagok hagyományos jellegének dominanciája.

- A konferenciát Prőhle Gergely, a PIM főigazgatója nyitotta meg. Köszöntőjét a filozófia Kant által megfogalmazott négy fő kérdésére fűzte fel: Mit tudhatok?, Mit kell tennem?, Mit remélhetek?, s végül Mi az ember? Bevezető gondolatai finom elméleti alapozásul szolgáltak a későbbi előadásokhoz. Kitért saját intézménye vonatkozó tevékenységére (lásd Digitális Irodalmi Akadémia) és felhívta a figyelmet az „intézményi sovinizmus” jelenségére is, ami óriási károkat okozhat, holott fel kell ismernünk: a közintézményekben őrzött kulturális javak összessége mindannyiunk közös öröksége.

- Palkó Gábor, a PIM tudományos titkára rövid bevezetőjében a témához kapcsolódó jó gyakorlatok bemutatásának fontosságát hangsúlyozta, kiemelve a born digital dokumentumok kezelését, ami a kortárs archívumi gyakorlat legégetőbb kérdése.

- Kenyeres István, Budapest Főváros Levéltára főigazgatója az Elektronikus Levéltári Portál létrejöttének történetét ismertette, amelyben a Magyar Nemzeti Levéltár (korábban Magyar Országos Levéltár) és Budapest Főváros Levéltára a Nemzeti Infokommunikációs Zrt.-vel közösen vett részt.

Kenyeres szerint nem is olyan rég még a tudományos fantasztikum kategóriájába esett volna egy ilyen kaliberű levéltárakat érintő digitális megújulás, melynek köszönhetően a digitális (kéz)iratok kezelése mára a levéltárak mindennapi gyakorlatának részévé vált. A projekt megvalósításakor meg kellett felelni a jogszabályi kötelezettségeknek és a legkülönfélébb szakmai szempontokat is érvényesíteni kellett. Az E-levéltári rendszer kiépítése – szervertermek, tárolórendszerek, szoftverek, stb. – meglehetősen költséges projektnek ígérkezett, s lehet, hogy ma már a tervezés és a kivitelezés során is máshogy járnának el, ugyanis működés közben kiderült, hogy óriási fenntartási költségekkel kell számolniuk – mondta a főigazgató.

Az Elektronikus Levéltári Portál gyakorlatilag egy nagy nyitott olvasóterem, mely az OAIS (Open Archival Information System) rendszeren alapul, és amelyben a digitalizált dokumentumokat, illetve a már digitálisan készített iratokat egyazon módon kezelik. Az elektronikus iratátadás ún. SIP-ek (Submission Information Package) formájában valósul meg, vagyis speciális információs csomagok készülnek, amelyeket fogadni tud a rendszer.

Érdekes adalékként említette meg, hogy már az 1980-as években is alkalmaztak elektronikus iratiktatást, sokféle egyedi megoldás látott napvilágot akkoriban, de a hosszú távú archiválás többnyire mégis csak kinyomtatott oldalak formájában volt megvalósítható.

- Szatucsek Zoltán, a Magyar Nemzeti Levéltár Nemzetközi Kapcsolatok és Európai Uniós Projektek Igazgatósága részéről szintén az OAIS modellről beszélt, igaz némileg részletesebben, s ismertetett néhány levéltárakra kalibrált digitális felzárkózást szolgáló projektet, amelyek közül a Magyar Országos Levéltár által 2001 és 2002 között megvalósított kísérleti projekt, a már többször említett E-levéltár projekt (2006-2013), a még folyamatban lévő európai szintű E-ARK projekt (2011-2017) és a csak KÖFOP-ként emlegetett Közigazgatás– és Közszolgáltatás- Fejlesztési Operatív Program érdemes kiemelésre.

Az előadó fontosnak tartotta felhívni a figyelmet az 1997-es IFLA konferencia által felvetett negatív forgatókönyv, a Digital Dark Age, vagyis a digitális középkor elkerülésére, melynek talán egyedüli lehetséges módja a már említett technológiai újítások bevezetése, fenntartása és folyamatos fejlesztése. Nélkülözhetetlen azonban tisztában lenni bizonyos tényekkel. Képtelenség minden egyes iratot hosszú távon megőrizni, és nincs is mindre szükség, a hagyományos módon keletkező iratoknak is csupán töredéke, mintegy 5%-a őrződik meg az archívumokban.

- Földesi Ferenc, az Országos Széchényi Könyvtár (OSZK) Különgyűjteményi Igazgatója, a Kézirattár korábbi vezetője irodalomtörténészi, illetőleg könyvtárosi szempontok alapján közelített a digitális kéziratok kérdésköréhez és a levéltári állásfoglalással szembehelyezkedő véleményt fogalmazott meg. Szerinte a hordozó sok esetben legalább annyira fontos, mint maga a tartalom. Mivel az OSZK kézirattárába jelenleg is főként hagyományos módon készített kéziratok érkeznek be, ezért magával a digitális kézirat jelenségével alig-alig találkozni az intézmény kézirattárában – mondta Földesi, aki ennek ellenére is kardinális kérdésnek tartja a digitális szövegek, digitális (kéz)iratok ügyét, ugyanis tisztában van azzal, hogy a generációváltásnak köszönhetően az irodalom területéről is egyre több digitális kézirathagyaték várható. Sajnálattal állapította meg: kódexek digitalizálására könnyebb mecénást találni, mint a digitális szövegváltozatok kezelésére (lásd dinamikus szövegek), s a digitális irat megőrzésének egyetlen biztosnak tűnő módja sok esetben még mindig a nyomtatás.

- Babus Antal, a Magyar Tudományos Akadémia Könyvtár és Információs Központ (MTA KIK)  Kézirattár és Régi Könyvek Gyűjteménye osztályvezetője Földesi Ferenchez hasonló nézőpontból közelített a konferencia témájához. Hangsúlyozta, hogy a könyvtár kézirattárában közel sem jelenik meg olyan markánsan a born digital kéziratok ügye, mint a levéltárakban, mégis több olyan példával is tudott szolgálni a könyvtár eddigi gyakorlatából, amelyek szervesen illeszkedtek a konferencia témájához. Közülük is talán a legpregnánsabb a Thomas Ender (1793-1875) osztrák tájképfestő akvarelljeiből 2000-ben készített tematikus honlap esete. A weboldal 2007-ben használhatatlanná vált, majd különféle technikai konverziók segítségével sikerült ismét elérhetővé tenni, de bizonyos részei azóta sem működnek tökéletesen, egyebek mellett a beágyazott szövegek egyáltalán nem kereshetők. Sajnos, a program problémás részei nem javíthatók, nem írhatók át, mivel szerzői jogvédelem alatt állnak, ezért egyelőre nem tudnak mit tenni a weblappal. Az ilyen és ehhez hasonló hibák kiküszöbölhetők lennének, ha a „digitális projektek” előkészítése során a tervezők gondolnának a jövőre, nevezetesen a technikai elavulásra, s gondoskodnának a szellemi tartalom újabb eszközökre való jövőbeli átmentésének lehetőségéről.

Ma már persze az MTAK KIK-nél is jóval elővigyázatosabbak. Kiváló példa erre a Professzorok Batthyány Köre levelezését, jegyzőkönyveit és egyéb e-iratait tartalmazó DVD esete, amelyet azzal a megkötéssel adtak át megőrzésre, hogy csak húsz év után válhat kutathatóvá. De ki tudja ma azt megmondani, hogy két évtized múlva miképp lehet majd hozzáférni annak tartalmához? Ezért a későbbi problémák megelőzése érdekében írásbeli megállapodást kötöttek a Professzorok Batthyány Körével, melyben engedélyezik a DVD-n lévő digitális tartalom öt évenkénti átmásolását korszerű adathordozóra.

Babus a továbbiakban még a REAL-ról, az MTA Könyvtár repozitóriumáról és annak jelentősebb gyűjteményeiről (disszertáció, kézirat, régi könyvek) is szót ejtett.

- Moldován István, az Országos Széchényi Könyvtár E-könyvtári Szolgáltatások Osztálya részéről a Magyar Elektronikus Könyvtár történetéről, mindennapi gyakorlatáról, illetve az elektronikus dokumentumok könyvtári kezelésének problematikájáról értekezett. Előadásában a Digitális Irodalmi Akadémián (DIA) megjelenő tartalmak kezelésére is kitért. Számos kérdést vetett fel ezzel kapcsolatban. Többek között, hogy a DIA-ban megjelenő digitális művek miért nem kapnak ISBN-t, s miért nem jelennek meg kötelespéldányként a nemzeti könyvtár gyűjteményében? A DIA-ban publikált művek ugyanis új edíciónak számítanak, az eredeti kiadó helyett már a Digitális Irodalmi Akadémia szerepel kiadóként. Az előadó mindemellett a különféle formátumok közti konverziók kérdéséről és a kifutó formátumokban maradt dokumentumok átmentésének, de legalábbis emulációs szoftverek segítségével történő futtatásának lehetőségéről is beszélt.

- Radics Péter, kulturális szervező, a Petőfi Irodalmi Múzeum Digitális Irodalmi Akadémia (PIM DIA) részéről az időben változó szövegkiadásokról, illetve azok megőrzéséről tartott előadást, amelyben egyebek mellett részletes válasszal szolgált Moldován István kérdéseire. A DIA valóban új kiadásokban teszi közzé az írói életműveket, amelyek szöveggondozása szinte folyamatos. Ne csak apró szövegjavításokra (betűhibák, elütések, stb.) gondoljunk, hanem arra is, hogy a szerzők olykor konkrét szövegváltoztatásokat hajtanak végre, és bizonyos esetekben évek múltán is „belenyúlnak” a művekbe. A legjobb példa erre Konrád György, aki  módszeresen „kijavította” teljes életművét. A DIA tehát dinamikus szövegekkel dolgozik, éppen ezért vált kérdésessé, hogy megvalósítható-e esetében az ISBN-kiosztás és a kötelespéldány-benyújtás. Önmagában az is kérdéses, hogy érdemes-e önálló opuszokról beszélni a DIA tekintetében, vagy maga a Digitális Irodalmi Akadémia is egy önálló műnek tekinthető. A közönség soraiból Balázs László (OSZK) Radics által is megfontolandónak tartott javaslatot tett: a szoftverek verziószámához (pl.: 3.2) hasonló azonosítóval egyértelműen identifikálhatók lennének a különféle szövegvariánsok.

- Dragon Zoltán muzeológus és Kónya Béla főrestaurátor, a Ludwig Múzeum munkatársaiként a múzeumi szféra kortárs képzőművészettel foglalkozó szegmensét képviselték. Míg Dragon inkább a téma elméleti részével foglalkozott, addig Kónya a gyakorlati szempontokat helyezte előtérbe. Előadásában a médiaművészeti alkotások – film, videó, stb. – gyors „öregedésére” kívánta felhívni a figyelmet. Habár ezek a munkák is kulturális örökségünk részei, megőrzésük kihívásokkal teli, mert a folyamatos technikai fejlődés veszélyezteti hosszú távú, hatékony archiválásukat. A sérült, vagy csupán „megöregedett” médiaművészeti munkákat sok esetben restaurálni kell, viszont ilyen irányú szakemberképzés nem létezik jelenleg. Igaz ugyan, hogy a Ludwig Múzeum már több alkalommal rendezett a médiaművészet megőrzése kapcsán nemzetközi szimpóziumot, lásd a MAPS (Media Art Preservation Symposium) projektet (2015, 2017), azért ennél talán többre lenne szükség.

Kónya számos videoművészeti munkával illusztrálta előadását, melyekkel kiválóan érzékeltette a kortárs digitális művek technikai kiszolgáltatottságát. A projektor és a MacBook okozta technikai malőrök csak még jobban felerősítették a hallgatóságban mondanivalója jelentőségét.

A konferencia első napjának programját a PIM részéről Palkó Gábor előadása zárta, melyben az előadó a törvényszéki szoftverek és a digitális filológia kapcsolatának járt utána. A törvényszéki programok alkalmazása ugyanis igen hatékony eszköz tud lenni a háttértárakon lappangó sérült vagy hozzáférhetetlennek tűnő információk kinyeréséhez. Habár meglehetősen költséges módszerről van szó, szerencsére ma már nyílt forráskódú, ingyenesen letölthető programok is rendelkezésre állnak, lásd http://www.bitcurator.net/. Ezek nélkül a szoftverek nélkül aligha lehetett volna – csak, hogy egy példát hozzunk a sok közül – a Határ Győző hagyatékából származó számítógép winchesterén pihenő információkat kinyerni. Még ha azok kéziratokat nem is tartalmaznak, fontos adatokkal szolgálhatnak az író munkamódszerét illetően,  igaz ez ügyben személyiségi jogi kérdések is felmerülnek.

(Beszámoló a Digitálisan létrejött (born digital) „kéziratok” kezelése című konferencia és workshop (2017. március 29-30.) első napjáról)

Tóth Béla István